A gazdaság két pólusa

– Señor d’Anconia, mit gondol, mi történik a világgal?
– Pontosan az, amit megérdemel.
– Ó, milyen kegyetlen!
– Nem hisz ön az erkölcsi törvény működésében, asszonyom? – kérdezte Francisco komoran. – Én igen.
Rearden hallotta, amint Bertram Scudder azt mondja egy lánynak, aki valami méltatlankodó hangot hallatott:
– Ne hagyja, hogy megzavarja! Tudja, a pénz minden rossznak a gyökere, ő pedig a pénz tipikus terméke.
Rearden nem gondolta, hogy Francisco meghallotta őket, mégis azt látta, hogy őszinte, udvarias mosollyal feléjük fordul.
– Szóval ön azt gondolja, hogy a pénz minden rossz gyökere? A pénz olyan csereeszköz, amely nem létezhet megtermelt áruk és az árukat megtermelni képes emberek nélkül. A pénz annak az elvnek az anyagi formája, hogy emberek, akik üzletelni kívánnak egymással, kereskedés útján kell, hogy tegyék, és értéket kell adniuk értékért. A pénz nem a lejmolók eszköze, akik könnyekkel igénylik az ember termékét, sem a fosztogatóké, akik erővel veszik el. A pénzt csak azok az emberek teszik lehetővé, akik termelnek. Ezt tekinti ön rossznak? Amikor pénzt fogad el az erőfeszítéseiért cserébe, csak abból a meggyőződésből teszi, hogy kicseréli mások erőfeszítéseinek a termékére. Sem a könnyek óceánja, sem a világ összes fegyvere nem tudja azokat a pénztárcájában lévő papírdarabokat azzá a kenyérré átalakítani, amire szüksége van azért, hogy megérje a holnapot. Azok a papírdarabok, amelyeknek aranynak kellett volna lenni, a megbecsülés jelei, az ember igényét jelzik azoknak az energiájára, akik termelnek. Az ember pénztárcája az ember nyilatkozata arról a reményről, hogy valahol a világon vannak, akik nem élnek vissza azzal az erkölcsi elvvel, ami a pénz gyökere. Ezt tekinti ön rossznak? Megvizsgálta már valaha a termelés gyökerét? Nézzen csak meg egy villamos generátort, és merje azt mondani magának, hogy azt a tudatlan barmok izomereje alkotta. Próbáljon csak megtermelni egy búzaszemet, anélkül a tudás nélkül, amit olyan emberek hagytak hátra, akik először felfedezték. Próbálja előteremteni élelmét csupán testi mozdulatok révén, és akkor megtudja, hogy az emberi elme a gyökere valamennyi megtermelt árunak, és minden javaknak, amelyek valaha is léteztek a földön. Ám ön azt mondja, hogy a pénzt az erősek a gyengék kontójára teremtik. Milyen erőre gondol? Ez nem a fegyverek és az izmok ereje. A gazdagság az ember gondolkodóképességének a terméke. Akkor a pénzt az az ember, aki feltalál egy motort, azok kontójára teremti, akik nem találják fel? A pénzt tehát az intelligensek a bolondok kontójára teremtik? A tehetséges a tehetetlen kontójára? A törekvő a lusta kontójára? A pénzt minden becsületes ember erőfeszítéssel teremti, képességének arányában, mielőtt még a lejmolók és a fosztogatók elvehetnék tőle. A becsületes ember pedig az, aki tudja, hogy nem fogyaszthat többet, mint amennyit megtermel. A pénzzel folytatott kereskedelem a jóhiszemű ember törvénykönyve. A pénz azon az axiómán nyugszik, hogy minden ember saját elméjének és saját erőfeszítésének a tulajdonosa. A pénz nem tesz lehetővé olyan hatalmat, amely előírja az ember erőfeszítésének értékét, kivéve más ember tudatos döntését, aki hajlandó saját erőfeszítését viszonzásként eladni. A pénz lehetővé teszi, hogy áruinkért és munkánkért megszerezzük azt, amit annak érnek, aki megveszi őket, de nem többet. A pénz csak olyan ügyleteket enged
meg, amelyek a kereskedők önkéntes ítélete alapján, kölcsönös előnyökkel járnak. A pénz annak elismerését követeli tőlünk, hogy saját javunkra és nem saját ártalmunkra, a nyereségre és nem a veszteségre kell dolgoznunk. Annak elismerését követeli, hogy nem igavonó barmok, akik arra születtek, hogy hordozzák a nyomorúságunkat, hogy értékeket és nem sebeket kell felkínálnunk, hogy az emberek közti közös kötelék nem a szenvedés, hanem az áruk cseréje. A pénz azt követeli, hogy ne a gyengeségünket adjuk el az emberi hülyeségnek, hanem a tehetségünket az értelmüknek, azt követeli, hogy ne a felkínált legsilányabbat vegyük meg, hanem a legjobbat, amit a pénzünkért találunk. És ha az ember a kereskedelemből él, és végső döntőbírójaként az ésszel és nem erővel, akkor a legjobb termék győz, a legjobb teljesítmény, a legjobb ítéletű és legtehetségesebb ember, és termelékenységének szintje jelzi jutalmának szintjét. Ez a törvénykönyve annak az életnek, amelynek eszköze és törvénykönyve a pénz. Ezt tekinti ön rossznak? A pénz csak eszköz. Elvisz bennünket bárhová, ahova kívánjuk, de nem helyettesít bennünket a sofőr szerepében. Megadja nekünk a vágyaink teljesítésének eszközét, de nem lát el bennünket vágyakkal. A pénz csapás azoknak, akik megpróbálják megfordítani az oksági törvényt, azoknak, akik azzal próbálják helyettesíteni az elmét, hogy ráteszik a kezüket az elme termékeire. A pénz nem vásárolja meg a boldogságot annak, akinek nincs elgondolása arról, mit akar: a pénz nem ruházza fel értékrenddel, ha elkerülte annak tudását, mit értékeljen, és nem ruházza fel céllal, ha elkerülte a döntést, hogy mit keressen. A pénz nem vesz intelligenciát a bolondnak, sem csodálatot a gyávának, sem tiszteletet a hozzá nem értőnek. Az, aki megpróbálja a nálánál különbek elméjét megvenni, hogy szolgálják, és pénzével helyettesíti az ítéletet, az alacsonyrendűek áldozataként végzi. Az intelligensek elhagyják, de a csalók és szédelgők az általa fel nem fedezett törvény vonzásának engedelmeskedve köré sereglenek: e törvény kimondja, hogy az ember nem lehet kisebb a pénzénél. Ezt nevezi ön rossznak? Csak az az ember alkalmas arra, hogy vagyont örököljön, akinek nincs szüksége rá, aki megteremtené saját vagyonát, mindegy, hol kezdte. Ha egy örökös méltó a pénzére, az szolgálja; ha nem, elpusztítja. De ön ezt látván azt kiáltja, hogy a pénz megrontotta. Igazán? Vagy ő rontotta meg a pénzét? Ne irigyeljék a méltatlan örököst; a vagyona nem az önöké, és önök sem vennék nagyobb hasznát. Ne gondolják, hogy szét kellett volna osztani önök között; ha ötven parazitával terheljük meg a világot egy helyett, az nem hozza vissza a holt erényt, amit a vagyon megtestesít. A pénz élő erő, amely elpusztul gyökerei nélkül. A pénz nem szolgál olyan elmét, amely nem méltó hozzá. Emiatt nevezi ön rossznak? A pénz a fennmaradásunk eszköze. Az ítélet, amit kimondunk a megélhetésünkről, egyúttal az életünkről mondott ítélet is. Ha a forrása romlott, akkor kárhozatra ítéltük saját létünket is. Csalással szereztük a pénzünket? Azzal, hogy cinkosként segítettük mások bűneit vagy az emberi butaságot? Azzal, hogy abban a reményben szórakoztattuk a bolondokat, hogy többet szerzünk, mint amennyit képességünk megérdemel? Azzal, hogy leszállítjuk a mércénket? Azzal, ha megvetett munkát végzünk megvetésünk megvásárlóinak? Ez esetben a pénzünk egy pillanatnyi vagy egy pennyt érő örömöt sem nyújt nekünk. Akkor minden, amit vásárolunk, nem hódolat lesz számunkra, hanem szemrehányás; nem teljesítmény, hanem emlékeztetés a szégyenünkre. Akkor üvöltünk, hagy a pénz rossz. Rossz, mert nem helyettesíti az önbecsülést. Rossz, mert nem hagyja, hogy élvezzük elfajulásunkat? Ez
a gyökere az ön pénzgyűlöletének? – Vagy azt mondja, a pénz szeretete a gyökere minden rossznak? Valamely dolgot szeretni annyit jelent, hogy ismerjük és szeretjük a természetét. A pénz szeretete annak a ténynek a tudása és szeretete, hogy a pénz a bennünk levő legjobb erők teremtménye, és annak kulcsa, hogy erőfeszítésünket elcseréljük az emberek legjobbjainak erőfeszítéséért. Az, aki eladná a lelkét egy ötcentesért, az, aki a leghangosabban kiáltja világgá a pénz iránti gyűlöletét... és jó oka is van, hogy gyűlölje. A pénzszeretők hajlandóak dolgozni is érte. Tudják, hogy képesek kiérdemelni. Hadd nyújtsak át egy tippet az emberi jellemek kulcsaként: az, aki kárhoztatja a pénzt, tisztességtelenül szerezte; az, aki tiszteli, megérdemelte. Mentsük az életünket mindenkitől, aki azt mondja, hogy a pénz gonosz. Ez a mondat egy közelgő lejmoló lepráscsengője. Mindaddig, amíg emberek élnek együtt a földön, és eszközre van szükségük az egymás közti üzleteléshez, a pénz egyetlen pótléka, ha arról lemondanak, a fegyverek csöve. Ám ha elő akarjuk teremteni vagy meg akarjuk tartani, a pénz a legnagyobb erényeket követeli tőlünk. Azok az emberek, akikben nincs bátorság, büszkeség vagy önbecsülés, azok, akiknek nincs erkölcsi érzékük a pénzükhöz való jogukhoz, és nem hajlandók úgy megvédeni, mint az életüket, akik mentegetőznek, mert gazdagok, nem maradnak gazdagok soká. Ők természetes csalétkek a kövek alatt évszázadok óta leselkedő fosztogatók rajai számára, akik előmásznak egy olyan ember szagára, aki könyörög azon bűnéért való megbocsátásért, hogy vagyona van. Sietni fognak, hogy megszabadítsák bűnétől és életétől, miként meg is érdemli. Ekkor tapasztaljuk meg a kettős értékrendű emberek felemelkedését, azokét, akik erőből élnek, mégis azokra számítanak, akik a kereskedelemből élnek, hogy megteremtsék zsákmányolt pénzük értékét. Ezek az erény autóstopposai. Egy erkölcsös társadalomban ezek a bűnözők, és a törvényeket azért írják, hogy megvédjenek bennünket tőlük. Ám amikor a társadalom jog szerinti bűnözőket és törvényes fosztogatókat teremt, azaz olyan embereket, akik erővel ragadják el a fegyvertelen áldozatok vagyonát, a pénz teremtőjük megtorlója lesz. Az ilyen fosztogatók biztonságosnak tartják védtelen emberek kirablását, mihelyt elfogadták az azokat lefegyverző törvényt. Ám zsákmányuk más fosztogatók mágnesévé válik, akik úgy veszik el tőlük, ahogy szerezték. Ekkor a verseny nem a legrátermettebbek számára folytatódik, hanem a brutalitásban legirgalmatlanabbak között. Amikor az erő a szabály, a gyilkos legyőzi a zsebtolvajt. És ekkor a társadalom eltűnik a romokban és az öldöklésben. Kívánják tudni, vajon közeleg-e ez a nap? Nézzék a pénzt! A pénz egy társadalom erényének a barométere. Amikor azt látják, hogy a kereskedelem nem megegyezés, hanem kényszer alapján működik; amikor azt látják, hogy a termelés érdekében olyan emberek engedélye szükséges, akik nem termelnek semmit; amikor azt látják, hogy a pénz azokhoz folyik, akik nem árukkal, hanem kegyekkel kereskednek; amikor azt látják, hogy az emberek korrupcióval és protekcióval gazdagabbak, mint munkával, és a törvényeik már nem önöket védik ellenük, hanem azokat védik önök ellen; amikor azt látják, hogy a korrupciót megjutalmazzák, és a tisztesség önmagunk feláldozása lesz, akkor tudhatják, hogy társadalmuknak vége. A pénz oly nemes közeg, hogy nem verseng a fegyverekkel és nem egyezkedik a brutalitással. Nem engedi meg egy ország fennmaradását félig tulajdonként, félig prédaként. Amikor a pusztítók megjelennek az emberek között, azzal kezdik, hogy elpusztítják a pénzt, mert a pénz az emberek védelme és a morális lét alapja. A pusztítók megszerzik az aranyat, és
tulajdonosainak egy hamis papírkupacot hagynak. Ez megöli az objektív értékeket, és az embereket egy önkényes értékmegállapító önkényes hatalmának szolgáltatja ki. Az arany objektív érték volt, a megtermelt javak megfelelője. A papír jelzálog a nem létező javakon, amelyet egy azokra irányított puska támaszt alá, akiktől a javak megtermelését várják. A papír a törvényes fosztogatók által kiállított csekk egy olyan számlára, amely nem az övék: az áldozatok erényének számlájára. Figyeljék azt a napot, amikor azzal a jelzettel pattan vissza: „A számla fedezet nélküli”. Amikor a fennmaradás eszközeit gonosszá teszik, ne várják, hogy az emberek jók maradjanak. Ne várják, hogy erényesek maradnak, és elveszítsék az életüket azért, hogy az erkölcstelenek takarmányává váljanak. Ne várják, hogy termeljenek, amikor a termelést büntetik és a fosztogatást jutalmazzák. Ne tegyék fel a kérdést: „Ki rombolja le a világot?” Önök. Itt állnak a legnagyobb termelő civilizáció legnagyobb eredményeinek a közepén, és azon tanakodnak, miért omladozik minden önök körül, amikor elítélik éltető vérét... a pénzt. Úgy néznek a pénzre, mint egykor a vadak, és csodálkoznak, miért kúszik vissza a dzsungel városaik peremére. Az emberi történelem során a pénzt mindig elragadták az ilyen vagy olyan jelzésű fosztogatók, akiknek a neve változott, de a módszerük ugyanaz maradt: megragadni a javakat erővel, és megkötve, lealázva, becsmérelve, becsületüktől megfosztva tartani a termelőket. Az a kifejezés a pénz gonoszságáról, amit oly jogos elszántsággal hajtogatnak, abból a korból származik, amikor a javakat rabszolgák munkájával termelték. Rabszolgákéval, akik azokat a mozdulatokat ismételték, amiket egyszer valaki felfedezett, és aztán változatlanul hagyta őket évszázadokig. Addig, amíg a termelést az erő uralta, és a javakat hódítással szerezték meg, nem sok meghódítandó volt. A pangás és éhezés századaiban az emberek mégis a kard, a születés, a hivatal arisztokráciájaként magasztalták a fosztogatókat, és szolgaként, kereskedőként, boltosként, iparosként megvetették a termelőket. Az emberiség dicsőségére, először és utoljára, létrejött a pénz országa is, márpedig számomra nincs magasabb és tisztelgőbb hódolat Amerika előtt, mint ez, mert ez azt jelenti: az ész, az igazság, a szabadság, a termelés, a teljesítmény országa. Az ember elméje és pénze első ízben szabadult fel, és nem volt hódítással szerzett vagyon, csupán munkával szerzett, és a kardosok és szolgák helyett megjelent a javak valódi előállítója, a legnagyobb munkás, az emberi lény legmagasabb típusa: az önmagát megteremtő ember, az amerikai iparos. Ha megkérnek, nevezzem meg az amerikaiak legbüszkébb sajátosságát, azt a tényt választanám, mivel ez magában foglalja az összes többit, hogy ez a nép alkotta a „pénzt teremteni” kifejezést. Semelyik másik nyelv vagy nép nem használta ezt a kifejezést korábban; az emberek mindig azt gondolták, hogy a vagyon, a javak, valami állandó minőség... elragadható, elkönyöröghető, örökölhető, elosztható, elzsákmányolható vagy kegyként megszerezhető. Az amerikaiak értették meg először, hogy a vagyont teremteni kell. A „pénzt teremteni” szavak az emberi moralitás lényegét ragadják meg. Mégis ezekért a szavakért ítélték el az amerikaiakat a fosztogatók földrészeinek korhadt kultúrái. Most a fosztogatók hitvallása sodorta önöket oda, hogy a legbüszkébb teljesítményüket a szégyen fémjelének, boldogulásukat bűnnek, legnagyobb embereiket: az iparosokat sötét gazembereknek, bámulatos gyáraikat a fizikai munka, a korbács hajtotta rabszolgák eredményének tekintsék, mint az egyiptomi piramisokat. Annak a semmirekellőnek, aki azon szenveleg, hogy nem lát különbséget a dollár hatalma és a korbács hatalma között,
saját bőrén kellene megtanulni a különbséget. Ahogy, mint gondolom, meg is fogja tanulni. Addig, amíg, és hacsak nem jönnek rá, hogy a pénz minden jó gyökere, saját pusztulásukat keresik. Amikor a pénz megszűnik az emberek egymás közti ügyleteinek eszköze lenni, akkor az ember más ember eszközévé lesz. Vér, korbács és fegyver... vagy dollár. Válasszanak, nincs más, az idő pedig fogy.